Az Impreza-életérzés

Adott egy karajosabb, U-alakú kanyar, a történeti hűség kedvéért legyen ez a Hősök terét hátulról serényen körbefogó aszfaltkolbászka. Adjunk hozzá némi Imprezzát, sózzunk rá egy büszke pilótát és bolondítsuk meg jelen sorok írójával, aki minden bizonnyal kiérdemelné, hogy a fent említett teret ezentúl róla elnevezettként emlegessék.
Feldübörög a boxer, röffen egyet a kipufogódob és Isten arra ébred, hogy az anyósülésen kotló egyszeri ember hirtelen meghasadt személyisége kánonban szavalja a Miatyánkot. Mire elérjük a kanyar csúcspontját, a gépállat 100 km/h-val trappol, a gumik meg se nyikkannak, a far leheletnyit sem riszálja magát és érzi az ember, érzi, hogy a töméntelen csikó szinte kívánja még az ostort, cinkosan kacsintva a sofőrnek: lépj oda, kisgazdám, ma sérvig tolnám a fordulatszámot.
A kanyar végén csak illendőségből fékezünk, mégse lenne jó propaganda, ha fél mázsa pépes öregasszonnyal a turbóban térnénk garázsba. Rövid leltár következik: az imént átélt gyakorlatot örömmel ajánljuk minden olyan, műtét előtt álló honfitársunknak, akik szeretik megviccelni sebészeiket, ugyanis belső szerveink egy az egyben helyet cseréltek önmagukkal, arcunkon pedig tartósbérletet váltott egy olyasfajta mimika, amely leginkább a heveny röhögés közben eltávozottakra jellemző.

A kanyar után levezetünk, az Andrássy utat mintha csak nekünk aszfaltozták volna le. Elsők vagyunk a pirosnál, a csikóslegény már izgatja a lovakat, pörgeti a motort, hogy startnál jól elkapjuk a turbó ütemét. Előttünk tapasztalt egyenruhások kelnek át a zebrán - amint járdát érint talpuk, megállnak, nyitják a kempingszékeket, kolbász, karéj kenyér elő a zsebből, almabor a sapka alól és várják az előadást.
Még fél perc és ki is utaljuk nekik a napi endorfint. A Proex kipufogó kitesz magáért, az üvegesek minden bizonnyal jó etapot zártak azon a héten. Alig számolok ötig, megvan a száz, bár a sofőr pironkodik, hogy egy kicsit elszámolta a fordulatot és a turbót olyan volt, mint egy kezdő barátnő: az indulásnál nem szívott. Mindenesetre képzett hazudozó az, aki szerint ez így nem volt untig elég ahhoz, hogy átéljük azon meglepett pilóták helyzetét, akiket sisak nélkül ért utol az utánégető bekapcsolása. Az Imprezzát minden bizonnyal az ezoterikusok is kedvelni fogják, ugyanis hatásos eszköz a testen kívüli élmény előidézésére: a testet előremozdítja az autó, de oly nagyhirtelen, hogy a lélek még másodpercekig toporog egyhelyben és keresi az irányt, merre is kéne teleportálnia.


Az igazi katarzis akkor ér, amikor hazafelé rotyogva a hajnali utakon a tulaj kezeim közé meri nyomni a volánt. Annak rendje és módja szerint a háromsávos főútvonal - melyről minden vasárnapi- és egyéb autós előrelátóan az ágyba evakuálta magát - potenciáljának kihasználása után az egysávosra szűkülés szakaszán utolérjük az első megelőzendő járművet, egy éjszakai villamospotló buszt. A kb. 100 lóerős Mazdára szabott zsigereim előzésnél a jól megszokott visszakettő-padlógázt prezentálják és a fent említett járgány esetében így is csak 80-90 km/h-ig merik elengedni magukat a motortérbe szorult mókusok. Itt mire a busz elejéhez érek, erősen 120 körül sikálom az atmoszférát és ez csak növekszik, illetve növekedne, ha a visszatérő sávom kellős közepén szembe nem jönne (nem keresztben, szemben!) egy önjelölt gladiátor, ki egyedül szeretné összemérni testi kohéziójának minőségét a feléje robogó 260 pacival.
Áldja meg a Mindenható az ilyen csendes őrülteket: a kényszerű fékezés hatására nem a menetszél, hanem csak a kipufogóból előtörő repedtfazék-koncert ébreszti fel a két saroknyival arrébb kotló rendőröket. Így is kell még kb. 300 méter, amíg a csipák kipotyognak a vigyázó szemekből, a visszapillantóban - már szigorúan ötvennel töfögve - csak hosszú másodpercek után vélem felfedezni az utánunk buzgólkodó kék lámpát.
Felesleges szénhidrátokat égetek, miközben előkotrom az ilyenkor szokásos menü elemeit: jogosítvány
- pardon, hajtási engedély -, forgalmi, személyi...A két egyenruhás éppcsak futó pillantást vet az ajánlatomra, a következő pillanatban már egymást fedezve járják körbe a lóerő-tárlatot. Előkerülnek a kézenfekvő kérdések a teljesítményre vonatkozólag, ám néha átmegyünk nosztalgiába és letűnt korok hangulata sejlik fel, mikor arról érdeklődik a karhatalom, hogy ugyan miből telik egy ilyen autóra a tulajnak és mi az a zsíros állás, amivel egy ilyet az ember 30 éves korára az ülőgumói alatt tudhat.

Az Impreza-életérzés amúgy sem nem lehet teljes a feltűnően gyakori meszelgetések nélkül - a rend őrei szinte már vallási buzgalommal terelgetik az út szélére ménesünket. No nem a modernkori inkvizíció elé akarnak ilyenkor cipelni, ez a gyengén álcázott manőver valójában - mint láthattuk - egy közúti ellenőrzésnek kinéző mustra. Így - ismerve a Szerv illedelmesebb példányainak default köszöntési rítusát - tulajdonképpem azt is elmondhatjuk, hogy van, ki szó szerint tiszteleg a márka előtt.

Az Imprezából készül kombi változat is, változatlan teljesítménnyel. Becsapós fajta ez. Nincs ahhoz hasonló érzés, amikor egy, a bajor autóipar gyöngyszemében csücsülő, csupaszfejű egysejtűség a piroslámpánál a nemzetközileg méltán elhíresült gesztussal ajándékoz meg - gyengébbek kedvéért: köze van a kinyújtott középső ujjhoz -, erre kisbemutatót tartunk a hátsó ülésen terpeszkedő asszonyból, annak a szügyén csüngő csecsemőből, a csomagtartó rejtelmei közül a vödör vízbe merített szákban úszkáló fél mázsa pontyból - melyeken természetesen Subaru-emblémás úszónadrág feszül -, végül pedig egy érzékeny padlógázzal magára hagyjuk a feltételezhetően hirtelen buddhista hitre áttért provokátort (a fej végül is már megvan hozzá).
Ergo: ez a mutáns a báránybőrbe bújt vérfarkas, a családi autónak álcázott mindenevő.